Videók:
Nagy film 28 perc
GR10 – HRP – GR11 torta.
Morzsák - azaz mi - a Pireneusok szívében - azaz a hegyek gyöngyszemei között. Avagy 5 napos endurance-trek az ékszerboltban.
0. nap.
Ferihegy,
Barcelona-El Prat, Torla. Ebédre menü a helyi főtér zegzugos éttermében, majd
szieszta a szállodában. Baljós felhők gyülekeznek, leszakad az ég. Másnap
látjuk csak, hogy félelmetes jégesőt úsztunk meg a völgyben megbújó, védett,
tágas hotelszobánkban.
Vacsorára kiadós, felspécizett hamburger és sörök. Úgy
érezzük túlettük magunkat, még nem sejtjük milyen jól jön ez a feltöltés a következő
napokban.
1. nap.
Hét óra, elrajtolunk. Vidáman röhögcsélünk, repkednek a
beszólások, remek a hangulat. Bőven van idő filmezgetni, bár belülről már jön a
sugallat: gyanús ez a nagy jókedv…
Szépen haladunk, esszük a távot. Sőt
túlzottan is esszük. 9 km lenne az első szakasz az általam írt itiner
szerint, s már 8-ba fordul a mérő, amikor még sehol sem vagyunk, épp csak
kezdjük az első mászásunkat.
Mégsem aggódom, hosszú még a nap, és időben jók
vagyunk. Tervezek. Ha 4:30-as menetidővel túljutunk az első szakaszon, akkor
meglesz a mai napra kiírt táv. 21 km lett a tervezett 9 helyett és közel a
menetidő a 4:15-höz az etap végén (Torla – Faja de Pelay - Refugio Goriz).
Egy
óra csúszás az eredeti tervhez képest - késői rajttal. Hmmmm… ez feszes. Elképesztően
látványos útvonalon haladunk, erőnk Nórival elég halovány, de igyekszünk.
Törmelékes emelkedők, láncos szakasz, boulder következik a nagy hágóig (Collado
Anisclo).
Kezdetben jó a tempó lefelé, de az 1000 m feletti ereszkedés
végül maga alá gyűr bennünket, s Nórival leszakadunk ákibácsiról és szaszáról.
Fáradunk. Nem igen megy a futás, délután 4 órát is elhagyjuk már. Pörög az óra,
nyúlik a völgy a lábunk alatt. Szaszáék benéznek egy kanyart, így hiába a
fórjuk, mégis ők zárkóznak fel a második szakasz vége előtt (Valle de Pineta).
Kávé, kóla, olíva kombó csusszan, s jöhet a mai nap záró, 3. szakasza. Gavarnie
a cél - csilivili szállásunkon már biztosan várnak minket... A terv a két
lehetséges hágóból a kisebbiken (2400-as), s egyben rövidebb útvonalon átcsusszanni
a falu előtti hágóhoz, ahonnan már csak könnyű zúzás vár ránk lefelé. A
kulcskérdés, hogy megússzuk a kerülő útvonal, nehéz, magas (2600+), meredek, s
biztosan havas hágóját. Már kezdetben sok a bizonytalanság, hiába a térkép,
hiába a GPS, hiába kérdezzük a túrázókat, nincs egyértelmű válasz a helyes
útra. Végül döntünk, s elindulunk a helyesnek vélt kaptató felé. Közel egy órát
kapaszkodunk, amikor kisül: csak egy hurkon vagyunk, ami távolabb
visszakanyarodik a völgybe. Hiába a kimerülten leküzdött, bő 300 m szint,
mehetünk vissza az elágazásig. Újabb fájdalmas időveszteség. Romboló az élmény,
de nincs hová csüggedni, menni kell, mert egyre tolódik a megérkezési idő.
Nekivágunk újra a hegynek. Tempónkat tovább lassítja a rövidebb útvonal kitartó
keresése. Végül úgy tűnik megvan, de nincs benne bizalmunk. Meredek omlós havas
szakaszon indul, majd hasonló köves traverzben látszik folytatódni. Nem merjük
vállalni a bizonytalant, inkább maradunk az általam ismert hosszabb, magasabb
átkelés vonalán. Darálunk, de Nóri kezd leszakadni. 5 percenként veszít
2-t. Bevárom, átpakolok a zsákjából, s útjára indítom a többiek után. Itt az
ideje felhívni a szállodát, hogy számítsanak az éjfél utáni érkezésünkre. Újabb
és újabb próbálkozás, mire bejelentkezik a recepció, s a beszélgetés sokkoló:
szállásfoglalásunkat visszamondták egy tovább maradó csoport miatt…
___________________________________________________________________________________
FOLYTATÁS
2. rész
Újratervezés:
Este 8, s a hosszabbik úton vagyunk. A falu legalább 3-4 óra, és nincs
ott szabad szállóhely. Kb. 1 órára van egy bivakház 2600 magasságban. Kajánk
nincs, bivakoláshoz hálózsákunk, derékaljunk nincs, talán pokróc lehet ott.
Onnan még 2-3 óra egy nagyobb, „személyzetes” turistaház, ahol egész éjjel
nyitott kapuval várnak minket (Lydia a szálloda recepciósa zsírozta le nekünk).
A kettő között 2-3 óra kifejezetten nehéz, veszélyes ereszkedéssel járó útvonal
vár ránk – sötétben - megfelelő alvási, és esetleg étkezési lehetőségért
cserébe. Ha fenn alszunk vacsora és reggeli nélkül, egy átfagyott éjszaka után
vár ránk egy igen nehéz nap. Ha továbbmegyünk, a komfortért cserébe 15 óra
menés fáradtságával a lábunkban komoly veszélynek tesszük ki magunkat.
Gondolkodás közben én is felérek a „Balcon”-ra (Pineta), ahol a többiek
bevárnak. Még világos van, de érződik, hogy már csak bő ½ óránk lehet hátra
fejlámpa nélkül. Közlöm a híreket: megspóroltunk egy drága szállást, cserébe
elugrott a mai foglalásunk. Viszont van két szálláslehetőségünk is. Valahol, a
bizonytalanság ellenére mindannyian fellélegezünk, hogy a nyomasztó feladat:
elérni a falut, lekerül a vállunkról. Akibaci a komfortra hajlik, szasza
visszamenne a völgybe ahonnan indultunk. Nóri és én, ismerve a bivakház utáni
útvonalat, a közelebbi házra szavaznánk inkább. Fagyos hómezőn, a szürkületben
eltűnő napot követve folytatjuk utunkat az eredeti irányban. Hamar elénk kerül
a ház, amit mintha csipesszel biggyesztett volna egy óriás, a kitett gerinc
cseppnyi hasadékába. Oly meredek fal zuhan alá a ház alatt, hogy megközelíteni
is kétségesnek tűnik. Befagyott, hóval borított tavat (Lago Marbore) kerülve
egyre meredekebb oldalban közeledünk. Ismét felvesszük a szögtappancsot,
előkészítem a fejlámpákat miközben utunkat már a felkelő telihold világítja be.
A házhoz érve egy lengyel párral találkozunk, s újabb döntéshelyzettel:
maradunk vagy megyünk. Ákos menne. A többiek inkább nem. Magam elé idézem
emlékeimből a levezető utat, s tudom, hogy nem szabad továbbmenni. Akármilyen
nehéz is lesz itt az éjszaka, túl nagy a kockázat a következő szakaszon.
Maradunk. Előkerülnek a dzsekik az orkánnadrág, a maradék morzsák. A lengyel
pár igen segítőkész. Az alvó priccseket kitöltötte egy spanyol csapat, mi a
konyhán osztozunk: a lengyelek a padló betonzatát, szasza két összetolt padot,
mi hárman két összetolt asztalt kapunk meg. Találunk 3 pokrócot, sőt kapunk egy
hálózsákot is a lengyelektől. Jó lesz! Hullák vagyunk, mégis reménytelennek
tűnik a pihenés. Próbáljuk még halasztani az alvást: Nóri talpa bővelkedik
vízhólyagokban, ezeket műtögetjük nagy gondossággal, hátha ezzel is időt
nyerünk. Végül muszáj ledőlni. A helyzet kilátástalan. 2600-on, 15 óra
kimerültségével, kongó gyomorral, nyakig felöltözve egy rongyos takaró alatt
egy kemény faasztalon próbálunk pihenni a holnapi nehéz napra. "Na ez a szopóbódé." (akibaci) Annyira irreális
a helyzet, hogy nem bírjuk poénkodás nélkül csendben suttogva röhögcsélve
kínlódgatunk. Este 11 óra lehet, s reménytelenül távoli a hajnal. A szűk
helyiségben fogy a levegő. Nóri rosszullétre panaszkodik. A kimerültség,
energiahiány és a magasság teljesen felborítja a szervezetét. Levesz néhány
réteg ruhát magáról, kinyitjuk az ajtót levegőért, de semmi nem segít. Émelyeg,
forog vele a világ, ájulásérzés kerülgeti, hányingere van. Utóbbi le is gyűri,
többször is… Alig telnek a percek, távoli még a hajnal. Kinézek a ház elé.
Elképesztően szép a látvány: a teli Hold szinte vakító fehérségként világít az
ég rengeteg kékjében, a hegyek kontúrja metszően éles árnyékként rajzolódik ki
az éjszakába. Az ember szinte továbbindulna ebben a szépségben… Visszafekszem a
priccsre és várok…
Tudom, hogy ezek az élmények a mesélhetőek, a csapatépítőek,
s valahol örülök, hogy így alakult… Hajnal. A spanyol csapat végeláthatatlan
armadaként özönlik ki harsány zacskócsörgetés kíséretében a parányi „hálóból”.
Sosem fogynak el. 5 óra felé mégis eltűnik az utolsó is, s ezután bealszom egy
kicsit. 6 is elmúlik már mire ébredek: indulni kell. Invalidus seregként kelünk
útnak. Ákibácsi persze gentleman marad: a fogmosás mellett még dezodorál is -
neki lesz igaza…
Kilépünk a ház mögül, s pár lépés után alig 100 m-rel lejjebb
a havon meglátjuk a több mint egy órája elindult spanyol különítményt lefelé
evickélni. Eddig jutottak egy óra alatt? Hát ezért kár volt olyan korán
csörgetni a zacskót… beszéljük meg fölényesen, s nem gyanítjuk még, hogy mi vár
ránk a lefelé úton…
___________________________________________________________________________________
FOLYTATÁS
3. rész
Egyre meredekebb omladékos
lejtőben, majd igen ijesztő hónyelvben tűnik el a lefelé vezető út. A probléma,
hogy megcsúszás esetén a kifutópálya egy újabb meredek sziklás szakasz, amely
igencsak összetörheti az embert. Én a havon próbálkozom, ákibácsi az oldalsó
sziklafalat választja inkább. Felhúzom a szögtappancsot, sőt az orkángatyát és
a dzsekit is. Ha nagyot csúsznék, ez a havon való leégéstől legalább megvédhet.
Óvatosan, lépések után kutatva ereszkedek a bot segítségével. A hó se nem puha
se nem fagyott. Nem elég kemény, hogy kapaszkodjon a talp, de nem is elég puha,
hogy süllyedjen a láb. Ráadásul a puha edzőcipővel nemigen lehet lépést vágni
ebbe a felületbe. Hopp, megcsúszok, persze fenékre. Villámgyorsan vált az
agyam: nyugi: fordulj szembe a Heggyel. Kitolom magam fenékkel a völgynek
arccal a hegynek, s szinte rögtön fékez a tempó: megállok. Lever a víz, pedig
csak egy villanás volt az egész. Lassan-lassan a többiek is elindulnak, minden
cm-t alaposan átgondolva. Szóval ezért nem jutottak messzebbre a spanyolok. Egy
óra is eltelik pár száz méteren. Rövid köves részt újabb hó követ, de ez már
kellemes teknőben végződik, így Nóri eleve a leszánkózást vállalja.
Túljutunk.
Közel 3 órába telik, míg elérjük a következő turistaházat, ahol
éjjel vártak minket.
Jó rántottával pótoljuk a vacsorát és a reggelit. Egy
óra sincs innen Gavarnie. Nyüzsgő kis falu, híres neves vízeséssel a
Roland-hágó árnyékában. 11 elmúlik mire leérünk, megcsap a meleg
mindannyiunkat. A közértben feltankolunk: friss bagett, sajt, sonka,
paradicsom, ákibácsinak oliva és persze nass kerül a zsákokba. ½ 12 mire
továbbindulunk. Fülledten nyom a meleg, Nóri eléggé húzza a lábát, s Norbi is
holtponttal küzd. Felnézünk a hágó felé ahol át kell ma jutnunk. 2700 feletti a
mászás ami ránk vár. Előre nézve a kéklő égbolt helyét masszívan sötétlő
baljós felhő borítja el. Kezd feltámadni a szél, s mintha már dörögne is.
Komoly viharnak tűnik az, amibe bele kell mennünk. Közel dél van, s jó 40 km,
10 óra áll előttünk. Az útvonal utolsó 10 km-e aszfalttal kiváltható, ha ránk
sötétedne. Nóri nehézkesen mozog a talpa miatt, szasza émelyeg, sőt már annál
több is. Stoppal csak 40 km a cél… Mi legyen?
___________________________________________________________________________________
FOLYTATÁS
4. rész
Miért is merül fel, hogy nem
megyünk tovább? Mi a konkrét ok? - Adott a kiszállási lehetőség. Vágja rá
ákibácsi. - Sok igazság van benne… Válaszolom. Nézzük: jön az eső. Van
esőcuccunk? Van. Mentünk már esőben? Mentünk. Időben reménytelenül állunk? Nem.
Van erőnk? Többnyire. Kajánk van? Van. - Én inkább vágok a távon és elfoglalom
a szállást, szerzek vacsorát. Mondja Norbi, és ezzel el is dőlt: így van
biztosító emberünk a cél felől, azaz csak meg kell érkezni. Gyors érzékeny
búcsú, és nyomás a hegynek. Kezdetben esős, majd csak szeles, később csak
borult az idő. Kissé nehezen kerülünk a megfelelő csapásra, számtalanszor kerül
elő a térkép, de végül meglesz, s az elénk kerülő útjelző táblán szereplő
várható menetidő is igen bíztató. Egyre barátságosabb a környezet, füves
hegyoldalban csalinkázunk, a Nap kezd erőre kapni, sőt 1 órácska után a korábbi
vihar emlékeit is felperzseli tüzes erejével.
Végtelenül kacskaringózó ösvényen
haladunk olyan 1900-as magasságban kilométereken keresztül. Kicsit olyan ez,
mint a Balaton átúszás. Hiába telik az idő, s karnyújtásnyira a cél, azaz az
orrunk előtt a hágó, nem kerülünk egy jottányival sem közelebb. Mégsem
hangolódunk le: a környezet olyan pazar szépséggel kápráztat el bennünket
amiért „semmi fáradtság sem sok”.
Jó két óra után érünk be a hágó alját jelentő
szűkebb völgybe, ahol népes birkacsorda áll őrt a hóval borított patak felett.
A mászás előtt ismét lemaradok szendvicset gyártani, s az 5 perces akciót,
közel 20 perc alatt tudom csak ledolgozni. A hágó megmászását ismét együtt
kezdjük. 1900-ról 2600 körülig kell fellibbenni, és onnan még egy 100-as a
Vignemale csúcsa alatti hágóig, ahonnan hosszú, vagy 20 km-es, jó 1800 m-es
ereszkedés vár ránk a célig.
Este 6-ra saccoljuk az átkelést vigyázó fenti
házhoz való megérkezést (R. Baysellance). Papíron nem sok ez a jó 800 m-es
mászás, de a tegnapi 15 óra feletti nap mégiscsak kezd visszaköszönni a
rendszerben. Ákibácsi jól mozog, elöl, Nóri nyújtja a távot hátul - ha nem is
drámaian, de veszíti a másodperceket. Én a kettőjük közé pozícionálom a tempót,
hogy „meg legyen az ív”. Este hatkor már toljuk a kávé-kóla-szendó kombót, sőt
Nóri egy kakaót is legurít.
A turistaház vendégei már átengedik magukat a késő
délutáni Nap csodájának. A ház előtt ülve, arccal Gavarnie felé fordulunk:
valószínűtlenül távoli a Cirque híres vízesése, ahonnan délben indultunk erre. A
vendégek már átöltöztek esti szerkóba, s ahogy látják rajtunk a készültséget és
a fáradtságot, többen érdeklődnek, honnan merre tartunk.
Próbálunk tájékozódni
a várható menetidőről: 4-5 órát jósolnak Cauteret-ig, a városkáig ahová el
szeretnénk jutni. Az bizony igen késő este… Ekkor már megfordul a
fejünkben, hogy az utolsó 10 km aszfaltjára mentést kérünk: jó lenne taxival
lejutni a szállásra. Így is este 10 lesz, amíg menni kell… Káprázatosan
szép havas úton kell a hágóhoz felmászni, ahonnan megrendítő a panoráma minden
irányban. A méretek ellenére annyira barátságos a hegy, vidámak a hónyelvek,
hogy az ember úgy érzi akár meddig el lenne itt fenn. De menni kell, mert az
óra pörög. Egész jól mozgunk lefelé, Nórinak is beépült a kakaó, ákibácsi
is felért az ampulla kitárazását követően. Folyamatosan próbálom hívni
szaszát, de térerő híján nincs sikerem. Nyomjuk. Egy óra sem kell és
elérjük a 2100-on lévő turistaházat, ahol újból tájékozódunk: 3-4 óra lehet a
város, és 1,5 – 2 az aszfalt. Azaz még világosban elérhető a bitumen.
Próbálunk örülni a helyzetnek, de nem megy őszintén. Ennek oka összetett:
stabilan nincs térerő, azaz mentést nem tudunk kérni, illetve a völgyből
masszív köd- sőt felhő, sőt vihar kezd kibontakozni. Hátranézve még látjuk a
napos csúcsokat, de aztán menthetetlenül alábukunk a baljós felhők alá…
___________________________________________________________________________________
FOLYTATÁS
5. rész
A
lemenő Nap arany nyalábjaiban fürdőző kövek, a völgy felől bekúszó sűrű felhők
árnyékában szempillantás alatt komor szürkeségbe burkolóznak. A korábban még
végtelennek tűnő horizont helyét átláthatatlan pára és köd tölti ki. Mesevilágszerű
sejtelmességben haladunk előre a Gaube szinte teljesen sík völgyében.
Élvezkedni azonban nincsen idő. Tizenegy/éjféli beérkezésre állunk, ha nem
sikerül mentést kérnünk az 1500-on lévő parkolóhoz (Pont d’Espagne). Márpedig
nem sikerül. Hiába próbálom újra és újra, makacsul nincsen térerő. Ákibácsi
gyalogol elöl igen dinamikusan. Egy-egy gyors öltözés és a csepergő esőben a
síkossá váló kövek miatt szükségessé váló botok előkaparása miatt olyan
hátrányba kerülünk Nórival, hogy futva is igen nehezen tartjuk a Dupla Vasember
tempóját. Összességében jól haladunk. Nem futós szemmel, csak amolyan
trekkerként, de úgy rendben az iram. Kezdetben Nóri is kifejezetten jól jön
lefelé, de egy szűk óra elteltével - az igen csúszóssá váló sziklákon - mintha mégis
veszítene a lendületéből. Végül komolyabban lemarad, kisül, hogy nagyot esett.
Baj nem történt, de innentől feleződik a sebessége, sőt. Ákos már sehol,
esélyünk sincs tartani. Felettünk egyre erősebben morajlik a vihar, majd
dörögni, villámlani is kezd. Nem aggódom, távoliak a becsapások, az időnként
rákezdő eső sem embertelen, mégis a kilátás, hogy még órák várnak ránk így, nem
fényezi a kedvem. Egyre jobban borul ránk
az este, szinte sötét van már, amikor ákibácsira rátalálunk. Egy elágazásban
vár be minket még éppen a lámpagyújtás előtt. Innentől sötétben, fejlámpázva,
ázott verébként botorkálunk a masszív ködös esőben, időnként keresgélve a
jelzéseket. A kisvártatva ismét egyértelművé váló útvonalon a Sötét Tigris
ismét eltávolodik, előre húz az oázisként várt parkoló felé. Mire leérünk, erőfeszítését
siker koronázza: szasza intézi a mentést. Egy félreértés miatt még bandukolunk
vagy 20 percet lefelé a sötét bitumenen a szomorkásnál egy fokkal erősebben
szemerkélő esőben, de végül előkerül az autó szaszával. Maga a szálloda
vezetője jött fel értünk, grátisz vállalva a késő esti mentést. Szaszát
magunkban csendesen félistenként ünnepeljük, mikor kisül, hogy három pizza és
három sör is vár minket a szállodai szobánkban…
Újratervezés.
Egyhangú és közös
az álláspont. Az 5 napra tervezett 212 km, 14000 m szint, a napi 12-15 órás
menetek tarthatatlanok, legalábbis teljesen értelmetlenek. Csak a teljesítmény,
a feladat nyomasztó súlya, az állandó időzavar ami uralkodik felettünk. Két 15
órás napon vagyunk túl, ezt nincs értelme folytatni. Hiányoznak az elégedett
megérkezések, a jóízű vacsorák, és az esti sörözések.
Újratervezés.
Túlhúzott,
mozgástér nélküli, csúcsra tervezett itinerünket át kell gondolnunk. Egy
lefoglalt szállás feladása elkerülhetetlen. Alternatív útvonalat nézünk ki, ami
a tervezett csillagtúra egy szélső pontját kihagyja, két köztes alvási
lehetőséget is felkínálva. Egy 2-4 órás vagy egy 8 óra körüli lehetőséget
vázolunk fel a holnapi napra, de túl fáradtak vagyunk a döntéshez, azt másnap
reggelre halasztjuk. Pizza sör zuhany, és kimerülten bedőlünk az ágyba.
___________________________________________________________________________________
FOLYTATÁS
6. rész
Felszabadultan, bár kissé viseltesen ébredünk. Nóri nagyon szenved a
talpával. Vízhólyagok, felázások, repedések tarkítják a lábát. Szó se róla a
miénk sem matyó hímzés, de a járásban csak őt akadályozza. Ráérősen
vásárolgatunk a helyi közértben, majd a piacon áruló péknél, és ülünk be egy jó
reggeli tejeskávéra. Cauteret a neve ennek a tradicionális, századfordulós
épületekkel büszkélkedő egykori termálfürdő- ma síhelynek, ami egyúttal a
Francia Pireneusok egyik túra központja híres völgyeivel, vízeséseivel. Két óra
– amúgy vízesésekkel pazarul körített - túra lenne innen felfelé a Pont
d’Espagne parkolója – előző napi kicsekkolásunk helyszíne. Onnan még 6-8 óra
vár ránk, ha a hosszabbik lehetséges verzió szerint Franciaország déli határán
2500-as magasságban átkelve, Spanyolországban, Panticosaban szeretnénk este
koccintani. A többiek stoppolásra szavaznak, de én igen szkeptikus vagyok, nem
bízom a sikerben. Kétfelé válunk, hátha kettesével nagyobb esélyünk lesz. 1-2
perc kudarc engem látszik igazolni, fejben már feladom ennek a nem túl sportos
megoldásnak a sikerét, amikor kiszúrok egy láthatóan helyi csókát kis
Peugeot-jában közeledni. Megcsípjük, rádumáljuk, és már húzunk is felfelé.
Látszik, hogy nem sűrűn visz utast, a lehajtott hátsó ülésre épp csak be tudok
zsúfolódni a felhalmozott rengeteg „eszcájg” miatt. Integetünk az előrébb
stoppoló srácoknak és szurkolunk, hátha nekik is szerencséjük lesz, de
megbeszéljük, hogy nem várunk rájuk, úgyis megfognak minket felfelé. Ahogy a
parkolóban kiszállunk, Nóri meg is jegyzi: milyen vicces lenne, ha a többiek is
most érnének fel. Lám így is lesz: a mögöttünk nagy rössel beparkoló kocsiból
már ugrik is ki Norbi és Ákos. Pörfikt.
Varázslatosan zöld, széles völgyben (Valle Marcadu) kezdjük a túrát.
Könnyű családbarát út vezet az első turistaházig (R. Vallon), mégis széthúzódik
a csapatunk. Nóri talpa a szűk keresztmetszet.
Mai napra nincs foglalásunk, igaz a kinézett turistaház (Casa Piedra)
nagy kapacitású. Ismét a szétválás mellett döntünk. Szasza és ákibácsi előre
mennek, szállást foglalnak, sőt ha nagyon késnénk vacsorát is bespájzolnak majd
nekünk. A Vallon házból számos út vezet kifelé, komoly csomópont ez a
menedékház.
A kinézett hágót (Marcadu) nem ismerem, de ránézésre a maga 2500 körüli
magasságával ez lehet a legkönnyebb átkelés. Békésen fotózgatva haladunk,
egyszer-egyszer a távolban még látjuk a srácokat.
A füves völgy lassan köves sziklásba vált át, majd hónyelv is a lábunk
alá kerül. Csendes, elhagyott, rendkívül nyugodt ez az útvonal. Kívül esik a
grand randonnes-k nyomvonalából, meg is lepődünk, amikor mégis találkozunk
túrázóval.
Szép a mászás, amolyan húzós szerpentin repít minket felfelé, s szinte
sajnáljuk, amikor felérve újra ereszkednünk kell. A Panticosa felé eső oldal
amolyan holdbéli táj. Kopár sziklás, köves, havas. Egy-egy mesterségesen
duzzasztott tengerszem színezi a panorámát valószínűtlenül sötéten kéklő
víztükrével.
Utunkat ismét komoly havas mezők akadályozzák, melyek a kőembereket és
felfestéseket és az ösvényt is eltakarva igen megnehezítik tájékozódást.
Egyik kritikus elágazást szerencsével vesszük észre a távolban megpillantott két túrázó - akkor még azt hittük a mieink – mozgását követve. Mint később kisül, Ákoséknak nem volt ilyen mázlija: egy vízeséses szakadékban végződő hónyelven éppen az életükért küzdöttek. Mégis, értünk aggódva, a vészes zsákutcából elterelő kőemberkéket építették nekünk... Lassan morzsolódnak csak a méterek. Uzsonnázunk, majd kecmergünk tovább lefelé a falu felé. Elnyújtott a haladás, de szerencsére időmilliomosok vagyunk.
Jó lenne persze már lenn lenni, de az útvonal nem könnyíti meg az
ereszkedést. Korzikai kellemetlenségű az „út”, igaz a szépsége is bőven felér addig,
sőt.
Este
7 óra elmúlik, mire leérünk. Nyugodt öröm jár át minket. Szállás van, vacsora
megrendelve, egy feladat van csak: a fejenként 3 sörénél tartó két fiú
utolérése alkoholszint tekintetében. Szinte reménytelennek tűnik a lemaradás,
de ekkor váratlan fordulatként szasza a zsákjából előveszi a titkos fegyvert:
egy kis üveg skót whiskyt cipelt át Franciaországból a kedvünkért. A kihívás
ezzel a gyorsítóval vállalhatónak tűnik…
___________________________________________________________________________________
FOLYTATÁS
7. rész
Nem kellett volna. A 3-4 sör utáni whisky és a vacsorához járó üveg vörösbor után még az az extra üveg tinto vino nem kellett volna… „Higítani és égetni.” Ez a stratégia ákibácsi ajánlása alapján. Víz be, izzadtság ki. Szimpli de beszt szoljúsön. Az önként vállalt nehezítéstől (másnaposság) eltekintve könnyű napunk lesz. Hat óra körüli menetidő és akár futható völgy vár ránk (Val d’ Ara) egy 1300 m-es mászást, majd ereszkedést követően. A macskajajt leszámítva remekül vagyunk. Lövészárok szerűen barázdált talpunk, a centi vastagon többször felrétegzett classic Niveának köszönhetően (kék pléh tégely forever), selymes finomságúvá regenerálódott. Végre van idő fotózni, még portrait-ra is van lehetőség.
Semmi nem sürget, átengedjük magunkat a hegy szépségnek. 2600-on remek közös ebédet rittyentünk: paradicsom, oliva, halkonzerv, sonka, sajtok, friss kenyér a menü. Desszertnek még alma is előkerül. Remek. Hátunk mögött hagyjuk a Francia-Spanyol határon égbe tornyosuló hágókat, miközben ráfordulunk az amúgy Torla (kiindulási falunk) felé is elvezető, tágas, zöldellő, íriszekkel díszített folyóvölgyre. Futható. Nem meredek, nem köves, nem technikás, csak úgy gurítható a lejtő. Élvezzük. Felvesszük a ritmust, gázolunk az utunkba kerülő folyón, patakokon. Remek tempót megyünk, együtt a csapat. Nóri is könnyedén tartja az iramot rendbejött talpával. Délután 3 is alig múlik, mire megérkezünk aznapi szálláshelyünkre (R. Bujaruelo).
A
menedékháznál balatonparti a fíling. Dacára a 13 fokos víznek, tucatnyian
csobbanak (velünk együtt) az Ara kristálytiszta vízébe. Csontig frissít a víz,
de a Nap ereje úgy feltölt mindenkit, hogy mégis jólesik a fürdés. Pörfikt.
Este újabb dilemma. Holnap visszakanyarodunk Gavarnie felé a mindössze 2200-as
Bujaurelo hágón átjutva, hogy Francia oldalról kelhessünk át a híres neves
Roland hágón az Ordesa kanyon felé, s zárjuk ezzel körünket Torlában. Két
lejutási lehetőségünk van az Ordesa kanyonba: az egyik könnyű, ismert, ám
hosszú, a másik rövidebb, igen meredek, egy cseppnyi gonddal: rövid via ferrata
jellegű rajzocska díszeleg a térképen az út mellett. Az útvonal vonzó, részben
ismerem is, a gond csak, hogy 10 éve sem mertünk lemenni rajta, igaz akkor
nagyzsákokkal túráztunk. Nem tudunk dönteni, elhatározzuk, hogy majd a
Sarradets háznál a Roland előtt megkérdezzük a menedékház személyzetét.
Lefekvés előtt még egy rövid operáció: Nóri vízhólyagjai alá a bővízű patakok
kellemetlen kő törmeléket mostak be, így ezeket bányászgatja ki injekciós
tűvel.
___________________________________________________________________________________
FOLYTATÁS
8. rész
Ötödik,
utolsó tervezett napunkat kezdjük meg Kelet felé indulva. Még árnyékos a völgy,
s csak ahogy elérjük a közel 2000-es magasságot, kezd megcsillanni a felkelő Nap.
Olykor sziluettekként látjuk csak egymást, s az előttünk álló hegyeket – remek
filmes/fotós téma.
Ritmusosan emelkedünk, érezhető már, hogy 5 napja úton
vagyunk: rendezett a mozgás, légzés. Szinte húz minket a 3 órásra kiírt
kaptató, olyannyira, hogy 2 is elég a kishágóig. Megmaradni is alig lehet a
Bujaruelo kapu látványos nyergében, oly erősen süvít a szél át ezen kis
szelepen, ahol átbukhat a levegő a hegylánc francia és spanyol oldala között.
Közeledünk a Roland-hágó kapuját jelentő Sarradets házhoz, előtte azonban át
kell másznunk a cseppnyi Taillon gleccser mellett húzódó rövid, alig 150 m
hosszú, igaz olykor meredek kaptatón. Normális esetben ez egy sziklás, itt-ott
láncokkal biztosított út, amit legfeljebb a rajta átzúgó bővizű gleccserpatak
fagyos hűtése nehezíthetne.
Most azonban más a helyzet, ahogy az útvonalon számos
helyen, itt is a masszív téli havazásnak köszönhetően, még vastag hóréteggel
találjuk magunkat szembe, mely alatt nem csak a patak, de a biztosító láncok is
elbújnak. Fentről igen népes bakancsos - időnként hágóvassal közlekedő -
csapatok igyekeznek lefelé. Pontosabban inkább küzdenek, mint igyekeznek.
Türelmesen próbálunk felfelé haladni, mi is felvesszük a szögtappancsot, de még
így is izgalmas ez a rész. Egyedül ákibácsi nyomatja saját talpon – neki nincs
hólánca – de így is remekül halad felfelé. szasza még a videót is előkapja, úgy
tűnik az első napi ódzkodás a hótól, már köddé veszett mára. Hiába, a gyakorlat
teszi a Mestert. A hágón átjutva elénk tárul ismét a Cirque de Gavarnie, és
maga a Roland-hágó lenyűgöző sziklahasadéka is. Levesezünk, s közben
tájékozódunk az előző este már fejtörést okozó két alternatív útvonalról.
Szerencsére a guard nagyon otthon van a hegyen, így pontos leírást kapunk a
nehezebbik útvonalról. „Vertical, 30 m. Difficult, if you not a climber.” Aha.
Minthogy nem vagyunk mászók, marad a hosszabb útvonal.
Ebéd után nekivágunk
túránk talán utolsó komoly nehézségének, ami végül nem lesz olyan vészes, bár a
meredek törmeléklejtő, vagy a mellette meredeken húzódó masszív havas lejtő
egyike sem lenne leküzdhető botok nélkül, vagy csak négykézláb. A hágó
elképesztő hasadékában nem sok időnk van bámészkodni, úgy süvít a szél – igaz
két elszánt öregúr konokul majszolja bagettjét a sziklafal tövében elfoglalt
páholyában.
A hágóból igyekszünk a legkevésbé veszélyes ereszkedést megtalálni
– volt eddig is elegendő adrenalin löket a vérünkben. Délután 3 is van, mire
elérjük az első nap első turistaházát a Gorizt.
Ne rohanjunk le, szusszanjunk
egyet, hadd ülepedjenek le a gondolataink. Érezzük át még egyszer a Hegy
nyugodtságát. Felettünk magasodik valahol a Monte Perdido 3355 m-es csúcsa,
hívogatva bennünket egy csúcstámadásra. Ma már nincs erőnk, sem időnk rá, de
talán holnap megpróbálhatnánk, hiszen időben beleférne egy 10 óra körüli
karika…
Fotózkodást követően alámerülünk az Ordesa-kanyon magas falai által
övezett útra, időnként futva máskor sétálva, vagy fényképezgetve zárjuk körünket Torla felé haladva.
Keveregnek a gondolataim, miközben süllyedünk alá a sziklavilágból a
lombhullató erdők magasságába. Nagyszerű túra volt ez remek társakkal,
lenyűgöző környezetben, fantasztikus időjárással, időnként szerencsével. Mégis
egyfajta furcsa csendes-szomorkásság uralkodik a csapaton, ami még a
viccelődések ellenére is kitapintható. Talán az eredeti terv kudarca miatt van bennünk
egy cseppnyi csalódottság – gondolhatnánk, de én tudom, hogy nem: sajnáljuk,
hogy vége van már.
Sokat kaptunk a hegytől, legyünk elégedettek, búcsúzzunk. Irány
a tengerpart…
Itt a
vége fuss el véle…