2013. augusztus 6., kedd

Videók: 


Nagy film 28 perc







GR10 – HRP – GR11 torta.  

Morzsák - azaz mi - a Pireneusok szívében - azaz a hegyek gyöngyszemei között. Avagy 5 napos endurance-trek az ékszerboltban. 

0. nap. 

Ferihegy, Barcelona-El Prat, Torla. Ebédre menü a helyi főtér zegzugos éttermében, majd szieszta a szállodában. Baljós felhők gyülekeznek, leszakad az ég. Másnap látjuk csak, hogy félelmetes jégesőt úsztunk meg a völgyben megbújó, védett, tágas hotelszobánkban.


Vacsorára kiadós, felspécizett hamburger és sörök. Úgy érezzük túlettük magunkat, még nem sejtjük milyen jól jön ez a feltöltés a következő napokban.


1. nap. 

Hét óra, elrajtolunk. Vidáman röhögcsélünk, repkednek a beszólások, remek a hangulat. Bőven van idő filmezgetni, bár belülről már jön a sugallat: gyanús ez a nagy jókedv…


Szépen haladunk, esszük a távot. Sőt túlzottan is esszük. 9 km lenne az első szakasz az általam írt  itiner szerint, s már 8-ba fordul a mérő, amikor még sehol sem vagyunk, épp csak kezdjük az első mászásunkat. 


Mégsem aggódom, hosszú még a nap, és időben jók vagyunk. Tervezek. Ha 4:30-as menetidővel túljutunk az első szakaszon, akkor meglesz a mai napra kiírt táv. 21 km lett a tervezett 9 helyett és közel a menetidő a 4:15-höz az etap végén (Torla – Faja de Pelay - Refugio Goriz).


Egy óra csúszás az eredeti tervhez képest - késői rajttal. Hmmmm… ez feszes. Elképesztően látványos útvonalon haladunk, erőnk Nórival elég halovány, de igyekszünk.


Törmelékes emelkedők, láncos szakasz, boulder következik a nagy hágóig (Collado Anisclo).





Kezdetben jó a tempó lefelé, de az 1000 m feletti ereszkedés végül maga alá gyűr bennünket, s Nórival leszakadunk ákibácsiról és szaszáról. Fáradunk. Nem igen megy a futás, délután 4 órát is elhagyjuk már. Pörög az óra, nyúlik a völgy a lábunk alatt. Szaszáék benéznek egy kanyart, így hiába a fórjuk, mégis ők zárkóznak fel a második szakasz vége előtt (Valle de Pineta).


Kávé, kóla, olíva kombó csusszan, s jöhet a mai nap záró, 3. szakasza. Gavarnie a cél - csilivili szállásunkon már biztosan várnak minket... A terv a két lehetséges hágóból a kisebbiken (2400-as), s egyben rövidebb útvonalon átcsusszanni a falu előtti hágóhoz, ahonnan már csak könnyű zúzás vár ránk lefelé. A kulcskérdés, hogy megússzuk a kerülő útvonal, nehéz, magas (2600+), meredek, s biztosan havas hágóját. Már kezdetben sok a bizonytalanság, hiába a térkép, hiába a GPS, hiába kérdezzük a túrázókat, nincs egyértelmű válasz a helyes útra. Végül döntünk, s elindulunk a helyesnek vélt kaptató felé. Közel egy órát kapaszkodunk, amikor kisül: csak egy hurkon vagyunk, ami távolabb visszakanyarodik a völgybe. Hiába a kimerülten leküzdött, bő 300 m szint, mehetünk vissza az elágazásig. Újabb fájdalmas időveszteség. Romboló az élmény, de nincs hová csüggedni, menni kell, mert egyre tolódik a megérkezési idő. Nekivágunk újra a hegynek. Tempónkat tovább lassítja a rövidebb útvonal kitartó keresése. Végül úgy tűnik megvan, de nincs benne bizalmunk. Meredek omlós havas szakaszon indul, majd hasonló köves traverzben látszik folytatódni. Nem merjük vállalni a bizonytalant, inkább maradunk az általam ismert hosszabb, magasabb átkelés vonalán. Darálunk, de Nóri kezd leszakadni. 5 percenként veszít 2-t. Bevárom, átpakolok a zsákjából, s útjára indítom a többiek után. Itt az ideje felhívni a szállodát, hogy számítsanak az éjfél utáni érkezésünkre. Újabb és újabb próbálkozás, mire bejelentkezik a recepció, s a beszélgetés sokkoló: szállásfoglalásunkat visszamondták egy tovább maradó csoport miatt…
___________________________________________________________________________________

FOLYTATÁS

2. rész

Újratervezés: Este 8, s a hosszabbik úton vagyunk. A falu legalább 3-4 óra, és nincs ott szabad szállóhely. Kb. 1 órára van egy bivakház 2600 magasságban. Kajánk nincs, bivakoláshoz hálózsákunk, derékaljunk nincs, talán pokróc lehet ott. Onnan még 2-3 óra egy nagyobb, „személyzetes” turistaház, ahol egész éjjel nyitott kapuval várnak minket (Lydia a szálloda recepciósa zsírozta le nekünk). A kettő között 2-3 óra kifejezetten nehéz, veszélyes ereszkedéssel járó útvonal vár ránk – sötétben - megfelelő alvási, és esetleg étkezési lehetőségért cserébe. Ha fenn alszunk vacsora és reggeli nélkül, egy átfagyott éjszaka után vár ránk egy igen nehéz nap. Ha továbbmegyünk, a komfortért cserébe 15 óra menés fáradtságával a lábunkban komoly veszélynek tesszük ki magunkat. Gondolkodás közben én is felérek a „Balcon”-ra (Pineta), ahol a többiek bevárnak. Még világos van, de érződik, hogy már csak bő ½ óránk lehet hátra fejlámpa nélkül. Közlöm a híreket: megspóroltunk egy drága szállást, cserébe elugrott a mai foglalásunk. Viszont van két szálláslehetőségünk is. Valahol, a bizonytalanság ellenére mindannyian fellélegezünk, hogy a nyomasztó feladat: elérni a falut, lekerül a vállunkról. Akibaci a komfortra hajlik, szasza visszamenne a völgybe ahonnan indultunk. Nóri és én, ismerve a bivakház utáni útvonalat, a közelebbi házra szavaznánk inkább. Fagyos hómezőn, a szürkületben eltűnő napot követve folytatjuk utunkat az eredeti irányban. Hamar elénk kerül a ház, amit mintha csipesszel biggyesztett volna egy óriás, a kitett gerinc cseppnyi hasadékába. Oly meredek fal zuhan alá a ház alatt, hogy megközelíteni is kétségesnek tűnik. Befagyott, hóval borított tavat (Lago Marbore) kerülve egyre meredekebb oldalban közeledünk. Ismét felvesszük a szögtappancsot, előkészítem a fejlámpákat miközben utunkat már a felkelő telihold világítja be. A házhoz érve egy lengyel párral találkozunk, s újabb döntéshelyzettel: maradunk vagy megyünk. Ákos menne. A többiek inkább nem. Magam elé idézem emlékeimből a levezető utat, s tudom, hogy nem szabad továbbmenni. Akármilyen nehéz is lesz itt az éjszaka, túl nagy a kockázat a következő szakaszon. Maradunk. Előkerülnek a dzsekik az orkánnadrág, a maradék morzsák. A lengyel pár igen segítőkész. Az alvó priccseket kitöltötte egy spanyol csapat, mi a konyhán osztozunk: a lengyelek a padló betonzatát, szasza két összetolt padot, mi hárman két összetolt asztalt kapunk meg. Találunk 3 pokrócot, sőt kapunk egy hálózsákot is a lengyelektől. Jó lesz! Hullák vagyunk, mégis reménytelennek tűnik a pihenés. Próbáljuk még halasztani az alvást: Nóri talpa bővelkedik vízhólyagokban, ezeket műtögetjük nagy gondossággal, hátha ezzel is időt nyerünk. Végül muszáj ledőlni. A helyzet kilátástalan. 2600-on, 15 óra kimerültségével, kongó gyomorral, nyakig felöltözve egy rongyos takaró alatt egy kemény faasztalon próbálunk pihenni a holnapi nehéz napra. "Na ez a szopóbódé." (akibaci) Annyira irreális a helyzet, hogy nem bírjuk poénkodás nélkül csendben suttogva röhögcsélve kínlódgatunk. Este 11 óra lehet, s reménytelenül távoli a hajnal. A szűk helyiségben fogy a levegő. Nóri rosszullétre panaszkodik. A kimerültség, energiahiány és a magasság teljesen felborítja a szervezetét. Levesz néhány réteg ruhát magáról, kinyitjuk az ajtót levegőért, de semmi nem segít. Émelyeg, forog vele a világ, ájulásérzés kerülgeti, hányingere van. Utóbbi le is gyűri, többször is… Alig telnek a percek, távoli még a hajnal. Kinézek a ház elé. Elképesztően szép a látvány: a teli Hold szinte vakító fehérségként világít az ég rengeteg kékjében, a hegyek kontúrja metszően éles árnyékként rajzolódik ki az éjszakába. Az ember szinte továbbindulna ebben a szépségben… Visszafekszem a priccsre és várok…


Tudom, hogy ezek az élmények a mesélhetőek, a csapatépítőek, s valahol örülök, hogy így alakult… Hajnal. A spanyol csapat végeláthatatlan armadaként özönlik ki harsány zacskócsörgetés kíséretében a parányi „hálóból”. Sosem fogynak el. 5 óra felé mégis eltűnik az utolsó is, s ezután bealszom egy kicsit. 6 is elmúlik már mire ébredek: indulni kell. Invalidus seregként kelünk útnak. Ákibácsi persze gentleman marad: a fogmosás mellett még dezodorál is - neki lesz igaza…


Kilépünk a ház mögül, s pár lépés után alig 100 m-rel lejjebb a havon meglátjuk a több mint egy órája elindult spanyol különítményt lefelé evickélni. Eddig jutottak egy óra alatt? Hát ezért kár volt olyan korán csörgetni a zacskót… beszéljük meg fölényesen, s nem gyanítjuk még, hogy mi vár ránk a lefelé úton…


___________________________________________________________________________________

FOLYTATÁS

3. rész

Egyre meredekebb omladékos lejtőben, majd igen ijesztő hónyelvben tűnik el a lefelé vezető út. A probléma, hogy megcsúszás esetén a kifutópálya egy újabb meredek sziklás szakasz, amely igencsak összetörheti az embert. Én a havon próbálkozom, ákibácsi az oldalsó sziklafalat választja inkább. Felhúzom a szögtappancsot, sőt az orkángatyát és a dzsekit is. Ha nagyot csúsznék, ez a havon való leégéstől legalább megvédhet. Óvatosan, lépések után kutatva ereszkedek a bot segítségével. A hó se nem puha se nem fagyott. Nem elég kemény, hogy kapaszkodjon a talp, de nem is elég puha, hogy süllyedjen a láb. Ráadásul a puha edzőcipővel nemigen lehet lépést vágni ebbe a felületbe. Hopp, megcsúszok, persze fenékre. Villámgyorsan vált az agyam: nyugi: fordulj szembe a Heggyel. Kitolom magam fenékkel a völgynek arccal a hegynek, s szinte rögtön fékez a tempó: megállok. Lever a víz, pedig csak egy villanás volt az egész. Lassan-lassan a többiek is elindulnak, minden cm-t alaposan átgondolva. Szóval ezért nem jutottak messzebbre a spanyolok. Egy óra is eltelik pár száz méteren. Rövid köves részt újabb hó követ, de ez már kellemes teknőben végződik, így Nóri eleve a leszánkózást vállalja. Túljutunk.


Közel 3 órába telik, míg elérjük a következő turistaházat, ahol éjjel vártak minket.


Jó rántottával pótoljuk a vacsorát és a reggelit. Egy óra sincs innen Gavarnie. Nyüzsgő kis falu, híres neves vízeséssel a Roland-hágó árnyékában. 11 elmúlik mire leérünk, megcsap a meleg mindannyiunkat. A közértben feltankolunk: friss bagett, sajt, sonka, paradicsom, ákibácsinak oliva és persze nass kerül a zsákokba. ½ 12 mire továbbindulunk. Fülledten nyom a meleg, Nóri eléggé húzza a lábát, s Norbi is holtponttal küzd. Felnézünk a hágó felé ahol át kell ma jutnunk. 2700 feletti a mászás ami ránk vár. Előre nézve a kéklő égbolt helyét masszívan sötétlő baljós felhő borítja el. Kezd feltámadni a szél, s mintha már dörögne is. Komoly viharnak tűnik az, amibe bele kell mennünk. Közel dél van, s jó 40 km, 10 óra áll előttünk. Az útvonal utolsó 10 km-e aszfalttal kiváltható, ha ránk sötétedne. Nóri nehézkesen mozog a talpa miatt, szasza émelyeg, sőt már annál több is. Stoppal csak 40 km a cél… Mi legyen?
___________________________________________________________________________________

FOLYTATÁS

4. rész

Miért is merül fel, hogy nem megyünk tovább? Mi a konkrét ok? - Adott a kiszállási lehetőség. Vágja rá ákibácsi. - Sok igazság van benne… Válaszolom. Nézzük: jön az eső. Van esőcuccunk? Van. Mentünk már esőben? Mentünk. Időben reménytelenül állunk? Nem. Van erőnk? Többnyire. Kajánk van? Van. - Én inkább vágok a távon és elfoglalom a szállást, szerzek vacsorát. Mondja Norbi, és ezzel el is dőlt: így van biztosító emberünk a cél felől, azaz csak meg kell érkezni. Gyors érzékeny búcsú, és nyomás a hegynek. Kezdetben esős, majd csak szeles, később csak borult az idő. Kissé nehezen kerülünk a megfelelő csapásra, számtalanszor kerül elő a térkép, de végül meglesz, s az elénk kerülő útjelző táblán szereplő várható menetidő is igen bíztató. Egyre barátságosabb a környezet, füves hegyoldalban csalinkázunk, a Nap kezd erőre kapni, sőt 1 órácska után a korábbi vihar emlékeit is felperzseli tüzes erejével.


Végtelenül kacskaringózó ösvényen haladunk olyan 1900-as magasságban kilométereken keresztül. Kicsit olyan ez, mint a Balaton átúszás. Hiába telik az idő, s karnyújtásnyira a cél, azaz az orrunk előtt a hágó, nem kerülünk egy jottányival sem közelebb. Mégsem hangolódunk le: a környezet olyan pazar szépséggel kápráztat el bennünket amiért „semmi fáradtság sem sok”.


Jó két óra után érünk be a hágó alját jelentő szűkebb völgybe, ahol népes birkacsorda áll őrt a hóval borított patak felett. A mászás előtt ismét lemaradok szendvicset gyártani, s az 5 perces akciót, közel 20 perc alatt tudom csak ledolgozni. A hágó megmászását ismét együtt kezdjük. 1900-ról 2600 körülig kell fellibbenni, és onnan még egy 100-as a Vignemale csúcsa alatti hágóig, ahonnan hosszú, vagy 20 km-es, jó 1800 m-es ereszkedés vár ránk a célig.


Este 6-ra saccoljuk az átkelést vigyázó fenti házhoz való megérkezést (R. Baysellance). Papíron nem sok ez a jó 800 m-es mászás, de a tegnapi 15 óra feletti nap mégiscsak kezd visszaköszönni a rendszerben. Ákibácsi jól mozog, elöl, Nóri nyújtja a távot hátul - ha nem is drámaian, de veszíti a másodperceket. Én a kettőjük közé pozícionálom a tempót, hogy „meg legyen az ív”. Este hatkor már toljuk a kávé-kóla-szendó kombót, sőt Nóri egy kakaót is legurít.


A turistaház vendégei már átengedik magukat a késő délutáni Nap csodájának. A ház előtt ülve, arccal Gavarnie felé fordulunk: valószínűtlenül távoli a Cirque híres vízesése, ahonnan délben indultunk erre. A vendégek már átöltöztek esti szerkóba, s ahogy látják rajtunk a készültséget és a fáradtságot, többen érdeklődnek, honnan merre tartunk.


Próbálunk tájékozódni a várható menetidőről: 4-5 órát jósolnak Cauteret-ig, a városkáig ahová el szeretnénk jutni. Az bizony igen késő este… Ekkor már megfordul a fejünkben, hogy az utolsó 10 km aszfaltjára mentést kérünk: jó lenne taxival lejutni a szállásra. Így is este 10 lesz, amíg menni kell… Káprázatosan szép havas úton kell a hágóhoz felmászni, ahonnan megrendítő a panoráma minden irányban. A méretek ellenére annyira barátságos a hegy, vidámak a hónyelvek, hogy az ember úgy érzi akár meddig el lenne itt fenn. De menni kell, mert az óra pörög. Egész jól mozgunk lefelé, Nórinak is beépült a kakaó, ákibácsi is felért az ampulla kitárazását követően. Folyamatosan próbálom hívni szaszát, de térerő híján nincs sikerem. Nyomjuk. Egy óra sem kell és elérjük a 2100-on lévő turistaházat, ahol újból tájékozódunk: 3-4 óra lehet a város, és 1,5 – 2 az aszfalt. Azaz még világosban elérhető a bitumen. Próbálunk örülni a helyzetnek, de nem megy őszintén. Ennek oka összetett: stabilan nincs térerő, azaz mentést nem tudunk kérni, illetve a völgyből masszív köd- sőt felhő, sőt vihar kezd kibontakozni. Hátranézve még látjuk a napos csúcsokat, de aztán menthetetlenül alábukunk a baljós felhők alá…


___________________________________________________________________________________ 

FOLYTATÁS

5. rész

A lemenő Nap arany nyalábjaiban fürdőző kövek, a völgy felől bekúszó sűrű felhők árnyékában szempillantás alatt komor szürkeségbe burkolóznak. A korábban még végtelennek tűnő horizont helyét átláthatatlan pára és köd tölti ki. Mesevilágszerű sejtelmességben haladunk előre a Gaube szinte teljesen sík völgyében. Élvezkedni azonban nincsen idő. Tizenegy/éjféli beérkezésre állunk, ha nem sikerül mentést kérnünk az 1500-on lévő parkolóhoz (Pont d’Espagne). Márpedig nem sikerül. Hiába próbálom újra és újra, makacsul nincsen térerő. Ákibácsi gyalogol elöl igen dinamikusan. Egy-egy gyors öltözés és a csepergő esőben a síkossá váló kövek miatt szükségessé váló botok előkaparása miatt olyan hátrányba kerülünk Nórival, hogy futva is igen nehezen tartjuk a Dupla Vasember tempóját. Összességében jól haladunk. Nem futós szemmel, csak amolyan trekkerként, de úgy rendben az iram. Kezdetben Nóri is kifejezetten jól jön lefelé, de egy szűk óra elteltével - az igen csúszóssá váló sziklákon - mintha mégis veszítene a lendületéből. Végül komolyabban lemarad, kisül, hogy nagyot esett. Baj nem történt, de innentől feleződik a sebessége, sőt. Ákos már sehol, esélyünk sincs tartani. Felettünk egyre erősebben morajlik a vihar, majd dörögni, villámlani is kezd. Nem aggódom, távoliak a becsapások, az időnként rákezdő eső sem embertelen, mégis a kilátás, hogy még órák várnak ránk így, nem fényezi a kedvem.  Egyre jobban borul ránk az este, szinte sötét van már, amikor ákibácsira rátalálunk. Egy elágazásban vár be minket még éppen a lámpagyújtás előtt. Innentől sötétben, fejlámpázva, ázott verébként botorkálunk a masszív ködös esőben, időnként keresgélve a jelzéseket. A kisvártatva ismét egyértelművé váló útvonalon a Sötét Tigris ismét eltávolodik, előre húz az oázisként várt parkoló felé. Mire leérünk, erőfeszítését siker koronázza: szasza intézi a mentést. Egy félreértés miatt még bandukolunk vagy 20 percet lefelé a sötét bitumenen a szomorkásnál egy fokkal erősebben szemerkélő esőben, de végül előkerül az autó szaszával. Maga a szálloda vezetője jött fel értünk, grátisz vállalva a késő esti mentést. Szaszát magunkban csendesen félistenként ünnepeljük, mikor kisül, hogy három pizza és három sör is vár minket a szállodai szobánkban…
Újratervezés.
Egyhangú és közös az álláspont. Az 5 napra tervezett 212 km, 14000 m szint, a napi 12-15 órás menetek tarthatatlanok, legalábbis teljesen értelmetlenek. Csak a teljesítmény, a feladat nyomasztó súlya, az állandó időzavar ami uralkodik felettünk. Két 15 órás napon vagyunk túl, ezt nincs értelme folytatni. Hiányoznak az elégedett megérkezések, a jóízű vacsorák, és az esti sörözések.
Újratervezés.
Túlhúzott, mozgástér nélküli, csúcsra tervezett itinerünket át kell gondolnunk. Egy lefoglalt szállás feladása elkerülhetetlen. Alternatív útvonalat nézünk ki, ami a tervezett csillagtúra egy szélső pontját kihagyja, két köztes alvási lehetőséget is felkínálva. Egy 2-4 órás vagy egy 8 óra körüli lehetőséget vázolunk fel a holnapi napra, de túl fáradtak vagyunk a döntéshez, azt másnap reggelre halasztjuk. Pizza sör zuhany, és kimerülten bedőlünk az ágyba.
___________________________________________________________________________________

FOLYTATÁS

6. rész

Felszabadultan, bár kissé viseltesen ébredünk. Nóri nagyon szenved a talpával. Vízhólyagok, felázások, repedések tarkítják a lábát. Szó se róla a miénk sem matyó hímzés, de a járásban csak őt akadályozza. Ráérősen vásárolgatunk a helyi közértben, majd a piacon áruló péknél, és ülünk be egy jó reggeli tejeskávéra. Cauteret a neve ennek a tradicionális, századfordulós épületekkel büszkélkedő egykori termálfürdő- ma síhelynek, ami egyúttal a Francia Pireneusok egyik túra központja híres völgyeivel, vízeséseivel. Két óra – amúgy vízesésekkel pazarul körített - túra lenne innen felfelé a Pont d’Espagne parkolója – előző napi kicsekkolásunk helyszíne. Onnan még 6-8 óra vár ránk, ha a hosszabbik lehetséges verzió szerint Franciaország déli határán 2500-as magasságban átkelve, Spanyolországban, Panticosaban szeretnénk este koccintani. A többiek stoppolásra szavaznak, de én igen szkeptikus vagyok, nem bízom a sikerben. Kétfelé válunk, hátha kettesével nagyobb esélyünk lesz. 1-2 perc kudarc engem látszik igazolni, fejben már feladom ennek a nem túl sportos megoldásnak a sikerét, amikor kiszúrok egy láthatóan helyi csókát kis Peugeot-jában közeledni. Megcsípjük, rádumáljuk, és már húzunk is felfelé. Látszik, hogy nem sűrűn visz utast, a lehajtott hátsó ülésre épp csak be tudok zsúfolódni a felhalmozott rengeteg „eszcájg” miatt. Integetünk az előrébb stoppoló srácoknak és szurkolunk, hátha nekik is szerencséjük lesz, de megbeszéljük, hogy nem várunk rájuk, úgyis megfognak minket felfelé. Ahogy a parkolóban kiszállunk, Nóri meg is jegyzi: milyen vicces lenne, ha a többiek is most érnének fel. Lám így is lesz: a mögöttünk nagy rössel beparkoló kocsiból már ugrik is ki Norbi és Ákos. Pörfikt.

Varázslatosan zöld, széles völgyben (Valle Marcadu) kezdjük a túrát. Könnyű családbarát út vezet az első turistaházig (R. Vallon), mégis széthúzódik a csapatunk. Nóri talpa a szűk keresztmetszet.  Mai napra nincs foglalásunk, igaz a kinézett turistaház (Casa Piedra) nagy kapacitású. Ismét a szétválás mellett döntünk. Szasza és ákibácsi előre mennek, szállást foglalnak, sőt ha nagyon késnénk vacsorát is bespájzolnak majd nekünk. A Vallon házból számos út vezet kifelé, komoly csomópont ez a menedékház.
A kinézett hágót (Marcadu) nem ismerem, de ránézésre a maga 2500 körüli magasságával ez lehet a legkönnyebb átkelés. Békésen fotózgatva haladunk, egyszer-egyszer a távolban még látjuk a srácokat.
A füves völgy lassan köves sziklásba vált át, majd hónyelv is a lábunk alá kerül. Csendes, elhagyott, rendkívül nyugodt ez az útvonal. Kívül esik a grand randonnes-k nyomvonalából, meg is lepődünk, amikor mégis találkozunk túrázóval.
Szép a mászás, amolyan húzós szerpentin repít minket felfelé, s szinte sajnáljuk, amikor felérve újra ereszkednünk kell. A Panticosa felé eső oldal amolyan holdbéli táj. Kopár sziklás, köves, havas. Egy-egy mesterségesen duzzasztott tengerszem színezi a panorámát valószínűtlenül sötéten kéklő víztükrével.
Utunkat ismét komoly havas mezők akadályozzák, melyek a kőembereket és felfestéseket és az ösvényt is eltakarva igen megnehezítik tájékozódást.

Egyik kritikus elágazást szerencsével vesszük észre a távolban megpillantott két túrázó - akkor még azt hittük a mieink – mozgását követve. Mint később kisül, Ákoséknak nem volt ilyen mázlija: egy vízeséses szakadékban végződő hónyelven éppen az életükért küzdöttek. Mégis, értünk aggódva, a vészes zsákutcából elterelő kőemberkéket építették nekünk... Lassan morzsolódnak csak a méterek. Uzsonnázunk, majd kecmergünk tovább lefelé a falu felé. Elnyújtott a haladás, de szerencsére időmilliomosok vagyunk.
Jó lenne persze már lenn lenni, de az útvonal nem könnyíti meg az ereszkedést. Korzikai kellemetlenségű az „út”, igaz a szépsége is bőven felér addig, sőt.


Este 7 óra elmúlik, mire leérünk. Nyugodt öröm jár át minket. Szállás van, vacsora megrendelve, egy feladat van csak: a fejenként 3 sörénél tartó két fiú utolérése alkoholszint tekintetében. Szinte reménytelennek tűnik a lemaradás, de ekkor váratlan fordulatként szasza a zsákjából előveszi a titkos fegyvert: egy kis üveg skót whiskyt cipelt át Franciaországból a kedvünkért. A kihívás ezzel a gyorsítóval vállalhatónak tűnik…
 


___________________________________________________________________________________

FOLYTATÁS

7. rész


  
Nem kellett volna. A 3-4 sör utáni whisky és a vacsorához járó üveg vörösbor után még az az extra üveg tinto vino nem kellett volna… „Higítani és égetni.” Ez a stratégia ákibácsi ajánlása alapján. Víz be, izzadtság ki. Szimpli de beszt szoljúsön. Az önként vállalt nehezítéstől (másnaposság) eltekintve könnyű napunk lesz. Hat óra körüli menetidő és akár futható völgy vár ránk (Val d’ Ara) egy 1300 m-es mászást, majd ereszkedést követően. A macskajajt leszámítva remekül vagyunk. Lövészárok szerűen barázdált talpunk, a centi vastagon többször felrétegzett classic Niveának köszönhetően (kék pléh tégely forever), selymes finomságúvá regenerálódott. Végre van idő fotózni, még portrait-ra is van lehetőség. 

 


Semmi nem sürget, átengedjük magunkat a hegy szépségnek. 2600-on remek közös ebédet rittyentünk: paradicsom, oliva, halkonzerv, sonka, sajtok, friss kenyér a menü. Desszertnek még alma is előkerül. Remek. Hátunk mögött hagyjuk a Francia-Spanyol határon égbe tornyosuló hágókat, miközben ráfordulunk az amúgy Torla (kiindulási falunk) felé is elvezető, tágas, zöldellő, íriszekkel díszített folyóvölgyre. Futható. Nem meredek, nem köves, nem technikás, csak úgy gurítható a lejtő. Élvezzük. Felvesszük a ritmust, gázolunk az utunkba kerülő folyón, patakokon. Remek tempót megyünk, együtt a csapat. Nóri is könnyedén tartja az iramot rendbejött talpával. Délután 3 is alig múlik, mire megérkezünk aznapi szálláshelyünkre (R. Bujaruelo). 




A menedékháznál balatonparti a fíling. Dacára a 13 fokos víznek, tucatnyian csobbanak (velünk együtt) az Ara kristálytiszta vízébe. Csontig frissít a víz, de a Nap ereje úgy feltölt mindenkit, hogy mégis jólesik a fürdés. Pörfikt. Este újabb dilemma. Holnap visszakanyarodunk Gavarnie felé a mindössze 2200-as Bujaurelo hágón átjutva, hogy Francia oldalról kelhessünk át a híres neves Roland hágón az Ordesa kanyon felé, s zárjuk ezzel körünket Torlában. Két lejutási lehetőségünk van az Ordesa kanyonba: az egyik könnyű, ismert, ám hosszú, a másik rövidebb, igen meredek, egy cseppnyi gonddal: rövid via ferrata jellegű rajzocska díszeleg a térképen az út mellett. Az útvonal vonzó, részben ismerem is, a gond csak, hogy 10 éve sem mertünk lemenni rajta, igaz akkor nagyzsákokkal túráztunk. Nem tudunk dönteni, elhatározzuk, hogy majd a Sarradets háznál a Roland előtt megkérdezzük a menedékház személyzetét. Lefekvés előtt még egy rövid operáció: Nóri vízhólyagjai alá a bővízű patakok kellemetlen kő törmeléket mostak be, így ezeket bányászgatja ki injekciós tűvel.

___________________________________________________________________________________

FOLYTATÁS

8. rész


Ötödik, utolsó tervezett napunkat kezdjük meg Kelet felé indulva. Még árnyékos a völgy, s csak ahogy elérjük a közel 2000-es magasságot, kezd megcsillanni a felkelő Nap. Olykor sziluettekként látjuk csak egymást, s az előttünk álló hegyeket – remek filmes/fotós téma.

Ritmusosan emelkedünk, érezhető már, hogy 5 napja úton vagyunk: rendezett a mozgás, légzés. Szinte húz minket a 3 órásra kiírt kaptató, olyannyira, hogy 2 is elég a kishágóig. Megmaradni is alig lehet a Bujaruelo kapu látványos nyergében, oly erősen süvít a szél át ezen kis szelepen, ahol átbukhat a levegő a hegylánc francia és spanyol oldala között.

Közeledünk a Roland-hágó kapuját jelentő Sarradets házhoz, előtte azonban át kell másznunk a cseppnyi Taillon gleccser mellett húzódó rövid, alig 150 m hosszú, igaz olykor meredek kaptatón. Normális esetben ez egy sziklás, itt-ott láncokkal biztosított út, amit legfeljebb a rajta átzúgó bővizű gleccserpatak fagyos hűtése nehezíthetne.

Most azonban más a helyzet, ahogy az útvonalon számos helyen, itt is a masszív téli havazásnak köszönhetően, még vastag hóréteggel találjuk magunkat szembe, mely alatt nem csak a patak, de a biztosító láncok is elbújnak. Fentről igen népes bakancsos - időnként hágóvassal közlekedő - csapatok igyekeznek lefelé. Pontosabban inkább küzdenek, mint igyekeznek. Türelmesen próbálunk felfelé haladni, mi is felvesszük a szögtappancsot, de még így is izgalmas ez a rész. Egyedül ákibácsi nyomatja saját talpon – neki nincs hólánca – de így is remekül halad felfelé. szasza még a videót is előkapja, úgy tűnik az első napi ódzkodás a hótól, már köddé veszett mára. Hiába, a gyakorlat teszi a Mestert. A hágón átjutva elénk tárul ismét a Cirque de Gavarnie, és maga a Roland-hágó lenyűgöző sziklahasadéka is. Levesezünk, s közben tájékozódunk az előző este már fejtörést okozó két alternatív útvonalról. Szerencsére a guard nagyon otthon van a hegyen, így pontos leírást kapunk a nehezebbik útvonalról. „Vertical, 30 m. Difficult, if you not a climber.” Aha. Minthogy nem vagyunk mászók, marad a hosszabb útvonal.
Ebéd után nekivágunk túránk talán utolsó komoly nehézségének, ami végül nem lesz olyan vészes, bár a meredek törmeléklejtő, vagy a mellette meredeken húzódó masszív havas lejtő egyike sem lenne leküzdhető botok nélkül, vagy csak négykézláb. A hágó elképesztő hasadékában nem sok időnk van bámészkodni, úgy süvít a szél – igaz két elszánt öregúr konokul majszolja bagettjét a sziklafal tövében elfoglalt páholyában.
A hágóból igyekszünk a legkevésbé veszélyes ereszkedést megtalálni – volt eddig is elegendő adrenalin löket a vérünkben. Délután 3 is van, mire elérjük az első nap első turistaházát a Gorizt.

Ne rohanjunk le, szusszanjunk egyet, hadd ülepedjenek le a gondolataink. Érezzük át még egyszer a Hegy nyugodtságát. Felettünk magasodik valahol a Monte Perdido 3355 m-es csúcsa, hívogatva bennünket egy csúcstámadásra. Ma már nincs erőnk, sem időnk rá, de talán holnap megpróbálhatnánk, hiszen időben beleférne egy 10 óra körüli karika…

Fotózkodást követően alámerülünk az Ordesa-kanyon magas falai által övezett útra, időnként futva máskor sétálva, vagy fényképezgetve zárjuk körünket Torla felé haladva.



Keveregnek a gondolataim, miközben süllyedünk alá a sziklavilágból a lombhullató erdők magasságába. Nagyszerű túra volt ez remek társakkal, lenyűgöző környezetben, fantasztikus időjárással, időnként szerencsével. Mégis egyfajta furcsa csendes-szomorkásság uralkodik a csapaton, ami még a viccelődések ellenére is kitapintható. Talán az eredeti terv kudarca miatt van bennünk egy cseppnyi csalódottság – gondolhatnánk, de én tudom, hogy nem: sajnáljuk, hogy vége van már.
Sokat kaptunk a hegytől, legyünk elégedettek, búcsúzzunk. Irány a tengerpart… 



Itt a vége fuss el véle…